2017. július 11.

Joël Dicker: Az igazság a Harry Quebert-ügyben

Ismertető: váratlan esemény dúlja fel az amerikai közvéleményt. A híres író és elismert egyetemi tanár, Harry Quebert kertjében megtalálják a három évtizede eltűnt Nola Kellergan holttestét. A gyanúsított Harry Quebert, aki be is vallja, hogy annak idején, harmincnégy évesen szerelmi viszonya volt a tizenöt éves lánnyal.


Marcus, a sikeresen induló fiatal író, aki mesterének és példaképének tekinti Quebertet, képtelen elhinni a vádat, és nyomozni kezd.
A kisváros lakóinak beszámolóiból, a börtönbeli látogatásokon elhangzottakból egy lebilincselő személyiségű, érzékeny fiatal lány portréja rajzolódik ki. Queberttel őszintén szerették egymást, és azon a végzetes augusztusi estén arra készültek, hogy együtt szöknek Kanadába. A városka többi lakójáról azonban ugyanilyen nehezen képzelhető el, hogy bármelyikük meggyilkolta volna a kedves és segítőkész Nolát. Valakit mégis érzékenyen érint az ügy, Marcus eleinte csak figyelmeztető levélkéket kap, később felgyújtják a kocsiját, végül Quebert házát is, ahova öreg barátja engedélyével beköltözött a nyomozás idejére.

Ahogy halad az egyre szövevényesebb ügy feltárása, úgy bontakozik ki egy tragikus szerelmi történet is, felszínre kerülnek Nola személyiségének újabb és újabb rétegei, és gyanúba keveredik szinte mindenki. Az utolsó pillanatig izgalmas és fordulatos regény végén aztán eljutunk az egészen meghökkentő megoldásig, amelyre a kritikusok állítása szerint Hitchcock is büszke lehetett volna.

Vélemény:

A borító magával ragad az egyszerűségével, a fülszöveg pedig rögtön felkelti az érdeklődést.

Öt napja fejeztem be a könyvet, és rögtön utána teleírtam négy A5-ös oldalt, mindennel, ami csak eszembe jutott.

Stílszerűen a végével kezdem, az egyik utolsó fontos tanáccsal: „Az a jó könyv, amit az ember sajnál befejezni.” Nos, ezzel a kötettel pont így voltam, és egyáltalán nem érdekelt, hogy közel 700 oldalas. Őszintén? Amikor megrendeltem, még csak nem is figyeltem az oldalszámot, csak azt tudtam, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. Szívesen folytattam volna, ám onnantól, ahol vége lett, már nem igazán lehetett volna mit hozzátenni. Ha úgy vesszük, az már egy másik történet…

Amikor csak időm volt, akár csak pár perc, már vettem is elő és faltam a sorokat. Az egyik első gondolatom az volt, hogy tele van igazsággal, és itt most nem a nyomozásra gondolok. A 31 tanács, amit Harry Marcusnak ad, nem feltétlen azok a fajta magasröptű gondolatok, amiktől egy idő után már émelyeg az ember gyomra, hanem igazi, a való életben is megfontolandó tanácsok. És lerítt a történetről, hogy ezeket maga az író is megfogadta.

Nem mindig könnyű nekiállni egy ilyen hosszú könyvnek, de ha valaki elkezdi, akkor nehezen tudja letenni. Amikor nem olvastam, a cselekmény és a szereplők jártak a fejemben, alig vártam, hogy újra Aurorában lehessek; hogy Marcussal és Gahalowooddal együtt nyomozhassak; hogy Goose Cove-nál nézzem a sirályokat; hogy a Clerk'sben kávézhassak. Kevés könyv tudott ennyire magába szippantani.

Egy cikkben jött velem szembe az alábbi hasonlat: „A regény (…) úgy meg van csavarva, hogy a gordiuszi csomó ehhez képest egyszerű, mint egy kalapács nyele.” Egy csavar balra, egy jobbra, majd egy dupla hátrafelé. Szó mi szó, tényleg nem könnyű követni a cselekményt. 

Szép dolog a szerelem, főleg, ha valakinek része van benne, de nekem valahogy végig furcsa volt az, ami Nola és Harry között kialakult. Dicker nem tudott meggyőzni, hogy az ő szerelmük igaz volt. Talán mert hiába volt a lány tizenöt éves, nem éreztem annyinak. Inkább tizenkettőnek. Éretlennek.

A régmúlt szálai között volt, amit kicsit túlzásnak tartottam, ugyanakkor meg is tudott lepni a szerző, és itt nem is éreztem magam becsapva.

A karakterek között volt humoros, megosztó személyiség, csendes, magának való, kiállhatatlan… Két kedvencem lett: Ernie Pinkas és Gahalowood őrmester. Tamara idegesítő volt, de a civakodásai Bobóval mosolyt csalnak az ember arcára. A leghumorosabb jelenetek azonban kétségkívül az anya-fia telefonbeszélgetések voltak. Ahogy Marcus anyja reagál a férfi szavaira, kész agyrém, persze a viccesebb fajtából.

Ebben a regényben aztán tényleg mindenki gyanúba keveredik, pár embert kivéve. A tettesre gyanakodtam korábban – és ebben az egyik fordulat meg is erősített –, így nem lepett meg, mikor kiderült, ki is ő.

A krimi szálon kívül szép betekintést kapunk az amerikai könyvbiznisz életébe is, és azt hiszem, nem is áll távolt az igazságtól az elénk tárult kép.

Most, hogy tudom, mi az igazság Harry Q. ügyében, egyszer talán újra előveszem, és figyelek minden elejtett szóra. És akkor talán feltűnik az, ami segített Marcusnak megérteni A bajok eredetét. Homályos pont nem hiszem, hogy maradt, minden kérdésre megkaptuk a választ.

Hogy túlírt-e, azt nem merném bizton állítani. Talán lehetett volna húzni rajta egy kicsit, de kezdem azt hinni, hogy minden említett múltbéli esemény szükséges a miértek megértéséhez. Vannak könyvek, amik túlírtan is kevesének bizonyulnak, míg mások normál hosszúság mellett is dögunalmasak. Ez a regény minden, csak nem unalmas.

Ha valaki eddig kételkedett abban, elkezdje-e, annak azt tanácsolom, ne habozzon belevágni az olvasásba. A legalább egyszeri áll-leesés azonban garantált. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése